CELEBRATION, azaz 9 gyertya és kakadu röptetés

Emlékszel még, hogy milyen volt a 9. születésnapod? A 20. vagy a 30. megmaradt a memóriádban? Vajon csak a fényképek hozzák vissza a gyermekkorunk tortafújásait vagy valóban vannak olyan napok, amik kristálytisztán elraktározódnak az elménkben? Mitől is maradhat fontos egy emlék, mitől is lehet valóban feledhetetlen egy szülinap? Minden amit megélünk, a miénk marad. Ha fontossá tesszük, ha tartalommal töltjük meg, épülhetünk belőle. Remélem, hogy Tamarának ez a 2013. 04. 27. is egy ilyen nap lesz, ha egyszer majd a felnőtt életében visszagondol rá, hogy milyen is volt Thaiföldön élni és 9 évesnek lenni.

Reggel már korán elkészültünk és elindultunk a Chiang Mai-i állatkertbe, hogy megünnepeljük Tamara szülinapját.

Első körben a hosszú nyakaké volt a főszerep, megcsodáltuk a rózsaszín flamingókat, a tojást őrző struccokat és megetettük a zsiráfot.

A nyakak után az ormányé volt a terep. Itt a városban több ezer elefánt él. Az állatkertben is több helyen kóricálnak. A helyieknek ez teljesen természetes, de nekünk hatalmas élmény, hogy ekkora állatokkal testközelben találkozhatunk, megsimogathatjuk, megetethetjük őket.

A fókashow látványos volt ugyan, de rengeteg ember zsúfolódott össze egy kicsi helyen és bizony a közel 50 fokos hőmérsékletben ez nem túl élvezetes, így nagyon örültünk, amikor az állatshow szellős arénájába érkeztünk a zoo busszal.

Tamara itt kakadut reptetett, amiért teljesen odavolt. Imádtam nézni az arcát, ahogy kacagott, amikor a madár a kezére szállt.

Az akvárium sajnos zárva volt, így csak kívülről láttunk cápát, viszont a pandák kárpótoltak bennünket egy kicsit. Az állatkert tagja a panda szaporító programnak, amiben igen sikeresek és amire rendkívül büszkék.

Az állatkertbe a belépő 100 bath a felnőtteknek és 50 bath a gyerekeknek. A show műsorok ingyenesek. Az állatkerti busz ugyanannyiba kerül, mint a belépő.

A bejáratnál kapott térkép használhatatlan, ennek segítségével senki ne induljon el! Pont olyannak tűnik, mintha a rajzolója még életében nem járt volna a kerítésen belül. Először mérgelődtünk rajta, aztán már csak röhögtünk. Sem az arányok, sem az utak nem stimmelnek. Viszont legalább színes volt. :-)

Délután ebédelni mentünk arra a helyre, amit még Adriánnal fedeztünk fel és ahol továbbra is nagyon jó kaját csinálnak,

aztán jött a díszvacsora és a torta, amit a helyi piacon szereztünk be.

Rendes tortát nem sikerült találnunk, így ezt a csodás ízetlen valamit tálaltuk. Ádámmal hosszasan gondolkoztunk, hogy vajon miből lehet, de nem sikerült rájönnünk. Nyomokban még mindig fellelhető a hűtőben..., de még így sem lesz annyira maradandó, amennyire Tamarának a 9. szülinapja lesz majd (remélem). A következőt már a tervek szerint egy másik országban ünnepeljük, hogy Magyarország, Egyiptom, Franciaország és Thaiföld után, megint legyen valami emlékezetes az életében, ha a szülinapjaira gondol... :-)))

DRIVE ME CRAZY, azaz fuss át Laoszba a vízumodért

Ez itt egy rendhagyó blogbejegyzés lesz, amolyan interjúféleség. A sorok most Ádám gondolatait mesélik majd el arról, hogy milyen is egy hamisítatlan Visa Run Thaiföldről Laoszba. Előtte azonban néhány konkrétum azoknak, akik még a „nagy futás” előtt állnak vagy egyszerűen csak kíváncsiak, hogy milyen a hivatalos Thai-Laoszi ügyintézés. Én mondom, minden sor megér majd egy misét. J

TÉNYEK

1., A thai vízum meghosszabbításához a legtöbb esetben el kell hagyni Thaiföldet, aminek az égvilágon semmi értelme nincs, viszont legalább jó sokba kerül.

2., A Visa Run-nak nevezett őrület, a külföldiek vízumhosszabbításos útjaira épült iparág.

3., A vízumokat a szomszédos országok thai nagykövetségein lehet igényelni és átvenni.

4., Észak-Thaiföldről a legkézenfekvőbb Visa Run helyszín Laosz fővárosa, Vientián.

5., Annak ellenére, hogy csak egy nagyon rövid időre van szükség Laoszban, itt is vízum szükséges a belépéshez, a thaiokon kívül mindenkinek a világon.

6., A laoszi vízum 30 napig érvényes és légi úton érkezve a két reptéren lehet igényelni: Wattay és Luang Prabang.

7., Szárazföldön a következő beléptető pontoknál van lehetőség laoszi vízumot kérni:

Thaiföld-Laosz: Chong Mek - Vang Tao, Savannakhet - Mukdahan, Nakaxeng – Kaenthao, Tha Khaek - Nakhon Phanom, Vientiane - Nong Khai, Huay Xai - Chiang Khong

Vietnám-Laosz: Nam Kan - Nam Can, Lao Bao – Dansavanh, Nameo – Banteui, Taytrang – Sobboun, BoY – Phukeua, Keoneua - Namphao

Kambodzsa-Laosz: Voen Kham - Dom Kralor

Kína-Laosz: Mohan – Boten

8., A laoszi vízum ára hivatalosan magyar állampolgároknak 30 dollár, majd figyeljetek, hogy a cuki határőrök mennyit kértek Ádámtól!

9., Ha tetszik, ha nem, a Visa Run az egyetlen módja a legalitás megőrzésének.

És ha felkészültetek, akkor jöjjön a teljes sztori. Hölgyeim és uraim! A színpadon Mr. Ádám G.!

Jövök Laosz!

Ádámot szerda este 7 órára vittük ki a gyűjtőpontra, hogy elindulhasson a maratoni buszozásra és elérjen Laosz fővárosába Vientiánba, az új thai vízumáért.

Az első busz, amire úgy emlékeztem, hogy szürke

- Mi történt miután bepréselődtél a buszba? Jó ötlet volt a hátsó sor?

- Hát nem véletlenül választottam azt az ülést. Azon úgy gondoltam, hogy kényelmesen el fogok tudni nyúlni keresztben, a lábamat a csomagokra kinyújtva, az előreláthatóan 12 órás úton. Egy baja volt csak, hogy az utolsó sorban lévő ülések nem dönthetőek hátra, tehát ha ülök, akkor karót nyelt angol módjára ülök...

Érzékeny búcsú.

Az a bizonyos hátsó sor

Az előttem ülő srác egy dobozos almalevet vett elő és nyitott ki. Nagyon jó illata volt. Magyarországra emlékeztetett és egy csomó érdekes gondolatot indított el bennem. Hirtelen megint fölfogtam, hogy Ázsiában vagyok, ráadásul most aztán tökre egyedül. Valószínűleg ahová megyek, ott sem fogok találni senkit, aki beszél magyarul és az emberek nagytöbbsége azt sem tudja majd, hogy hol van Magyarország, ha megpróbálom elmondani (maximum enni adnak, mert azt hiszik éhes vagyokJ). Szóval érdekes út lesz. Soha nem voltam még ennyire ismeretlen tájon tökéletesen egyedül, úgy hogy nem beszélünk közös nyelvet az ott élőkkel és nem ismerem a szokásokat sem.  Ilyen gondolatokkal és az első rettentően cukros, műanyagban dús és émelyítő adag kekszet magamhoz véve próbáltam meg elaludni, ami sikerült is.

- Na akkor szuper kényelmesen utazhattál a csodabuszban! J

- Rettentő kényelmetlen volt. Ez este 11-kor riadtam fel, mikor megálltunk az első pihenőre. Elgémberedett nyakkal, derékkal, pattantam ki a buszból és mentem be a közértbe, hogy a légkondis hidegben magamhoz térjek egy kicsit. Ott bent jutott eszembe, hogy olyan gyorsan keltem föl, hogy elfelejtettem mi volt az a pozíció a buszon fetrengve, ami a legkevésbé volt kényelmetlen. Kísérletezhetem ki újra. Sebaj, legalább addig sem unatkozom. De bakker!!!! Hol a busz??? Amikor kiszálltam a kútnál állt és épp tankolt. Én bementem a boltba és mire kiértem nem volt ott. Minden átvillant egy másodperc alatt az agyamon. Félálomban rosszul értetem volna, amit a thai sofőr angolul mondott, hogy: „véting 15 minitc”, és nem is vártak csak tankoltak és indultak, míg én a boltban voltam? A buszon van az összes iskolás papírom a kajám, az innivalóm. Itt maradtam Thaiföld közepén, pár napra az illegalitástól és a papírjaim éppen távolodnak tőlem? Vagy eltelt volna 15 perc és szimplán nem vártak tovább és elmentek nélkülem?  Én meg voltam róla győződve hogy a minibuszunk szürke, tehát szürke buszt kerestem a parkolóban. Odarohantam az elsőhöz, de abban tök idegenek voltak és legalább olyan hülyén néztek rám, mint én rájuk, amikor próbáltam belesni a fóliázott ablakon. Kicsit odébb állt egy fehér is, amiben nem bíztam ugyan, de csak megnéztem és lám, az volt a miénk. Szuper! Visszamásztam hátra és indultunk is tovább.

- Tényleg jó, hogy nem hagytak ott, mert mire a helyiektől kiderítetted volna, hogy pontosan hol is vagy, tuti lejár a vízumod.

- Nem lettem volna könnyű helyzetben, itt a helymeghatározásban nem túl jók az emberek. Többnyire semmi nincs kitáblázva és persze fennáll a klasszikus probléma is: senki nem beszél angolul. Ezután félálomban töltöttem az időt, és hajnali 5 felé már nagyon ideges voltam, mert kb. 50 km-en keresztül apró pici falvakon, földúton zötykölődtünk, úgy 30 km/órával, ami igen csak rontott a komfortérzetemen. Komolyan mondom, dédnagymamám testvérénél Tiszaszőlősön a legrosszabb út is egyenletesebb, mint ezek. Reggel 6-kor végre megálltunk egy Ruen Nim Nain nevű helyen, ami egy Mekong parti kis kávézónak tűnt elsőre. Nagyon megörültem, hogy megkapjuk a beígért reggelinket, mert ugye ez benne volt az 1 900 bathos árban. (Oda-vissza út, reggeli a határ előtt, végállomás az emigráció épülete előtt). Nah már elkezdtem gondolkodni vajon mit kapunk… de nem tudtam sokat merengeni ezen, mert a sofőr elkezdte kirámolni a csomagjainkat a busz mögé és még mielőtt feleszméltünk, elhúzott. Hmm ez nagyon thaios! J.

És már ott is voltunk hagyva.

- Na erről én is tudnék mesélni. Nem nagyon foglalkoznak az ember lelkével. Végzik a dolgukat, de infót nem adnak a történésekről. Én is ültem már a bőröndöm tetején hajnali 2-kor „valahol” Thaiföldön.

- Persze reggeli nem volt, de odajött értünk egy nő és kitöltette velünk a laoszi belépőkártyákat, aztán átterelt minket egy nagyobb buszba. Közben megismerkedtem John-nal a világjáró emberrel és eldöntöttem, hogy mellette maradok, hátha ketten könnyebben boldogulunk. 7 órakor már ki is csekkoltunk Thaiföldről és robogtunk a Barátság hídon, a Mekong folyó fölött, Laosz felé. A két ország között a természetes határ ugyanis a Mekong folyó, amin egy híd vezet át, ezt hívják Barátság hídnak. Hát ha ilyen szép a két nép közti barátság, mint ez a híd, akkor nem is baj hogy egy ilyen széles folyó van közöttük.

Talán egy piac a Mekong partján?

Pár perccel később megérkeztünk a laoszi oldalra és megkezdődött a beléptetés az országba. Épp csak azt nem mondták be hangosbemondóval hogy: „Üdvözöljük Laoszban! Kérjük nyissák ki a pénztárcáikat!” 10-15 perces sorban állás után beadtuk az útleveleinket, hogy beleragaszthassák az egy hónapos laoszi vízumot, ami hivatalosan 30 dollárba kerül!!!. Ám hogy - hogy nem, ezen a gyönyörű csütörtöki reggelen tőlünk 45 dollárt kértek érte és mivel reggel 8 előtt érkezett a határra a busz, mindenkinek még 1 dollárt kellett odaadnia a határőrnek, csak úgy…

Ez határozottan a határ

- Gondolom senki nem mert lázadozni?

- Gyűjtöttünk már elég tapasztalatot az ázsiai korrupcióról, így fizettünk, mint a katonatiszt. Nyilván be sem engednek az országba, ha jár a szád. 8:30 körül már végeztünk is mindennel és bepréselődtünk vagy 15-en egy újabb buszba, hogy végre eljussunk az emigrációba Vientiánba, ami egy félórás út a határtól.

Itt kellett adni az 1 dollárt

Laosz, határállomás

Csúcsdizájnos busz

- Innen legalább már sínen voltatok.

- Igen, egészen addig, amíg ki nem raktak minket az aktuális buszból valahol a fővárosban, egy sportcsarnoknál. Itt maradtunk végképp magunkra. John-nal beugrottunk egy tuk-tuk-ba és további 200 bathért elmentünk az emigrációba. Rajtunk kívül még legalább százan tették ugyanezt. Külön iparág épült itt a „lerakott” turisták összegyűjtésére. Aztán sorszámot húztunk, nekem a 222-es jutott, kitöltöttük a formanyomtatványt, mindenről csináltunk „kopit”, méretre vágtuk az egyébként méretre készült igazolványképeket (mert ugye miért is lett volna jó méret, amit hivatalosan fényképeznek?) és kiszámoltuk, hogy bőven elég 2 óra múlva visszamennünk, mert addigra fogunk sorra kerülni.

Várakozás a papírok ellenőrzésére

- Akkor elindultatok szállást keresni?

- Igen. Az otthon rajzolt A4-es térképpel kamikáze módon keringtünk a városban, majd ismételten taxiba ültünk és megérkeztünk a Funky Monkey nevű Hostelbe. A becsekkoláshoz, semmilyen igazolványt, nem kértek egyszerűen fölírták John nevét egy füzetbe és elvették a 2 x 100 bathot. A táskákat beraktuk a bárpult mögé, szusszantunk egy kicsit és elindultunk vissza, a nyertesek magabiztosságával leadni az útleveleinket és a papírokat az emigrációba. Csomagok nélkül, nyugiban. Meg is érkeztünk időben, de az ajtó, amit találtunk zárva volt és az épület sem hasonlított kicsit sem arra a helyre, ahol korábban voltunk. Ugyanis Vientiánban a nagykövetség tök máshol van, mint a vízum osztály és azon a fórumon ahonnan én a helyeket kinéztem és ahonnan a térképrajzot csináltam, ez rosszul volt feltüntetve. Tehát fogytán az időnk és fogalmunk sincs, hogy merre van az a hely ahol 2 órával ezelőtt voltunk. Természetesen egy laoszival sem tudtuk megértetni magunkat semmilyen nyelven, de találtunk egy nagy turista infóközpontot ahol kaptunk rendes térképet és elmagyarázták, hogy hogy jutunk el a vízum osztályra. Mindezt ingyen, ami kellemes meglepetés volt.  Mire odaértünk, már a 300-as sorszámnál járt az ügyintézés. Előre pofátlankodtam a 222-emmel és nagy szerencsére némi ejnye-bejnye után bevették az útlevelemet, kifizettem újabb 2 000 bathot és vártam még egy röpke órát, mire végre kaptam egy papírt, hogy holnap jöhetek a thai vízumomért. Időközben John-nal elszakadtunk egymástól, így a profi térképemmel egyedül mentem vissza a hostelbe, ahol persze nem emlékeztek rám. Hosszas könyörgés után kiadták a táskámat, amiből időközben kilopták a telefonom memóriakártyáját.

A hostel fala

- Milyen volt a dormitóriumnak nevezett tömegszállás?

- A szobánkban 4 emeletes ágy volt, így 8 férőhelyen aludhattunk egyszerre. A mellettünk lévő „kórterem” viszont legalább 20 embernek adott szállást. Lőttem magamnak az egyik alsó helyet, a 22-es számút és letelepedtem. Aztán, mivel a hostelben nem sok tennivaló volt, elindultam egy kicsit felfedezni a környéket. Elég nagy csalódás ért, mert Laosz nagyon durván koszos. Meglepő volt látni a hömpölygő szemetet az utcákon és azt a durva vörös port, ami a kocsikat fedi be. Ez a Mekong folyó vörös iszapjának a megszáradt és levegőben keringő pora. Láttam gyerekeket bicajozni a parton, ingyenes konditermet, luxus gyógyszertárat, olyan épületet, aminek görbére építették az oldalát, bűzben álló mobil WC-ket és olyan lámpát is, ami soha nem vált zöldre.

Mindenhol a vörös por

Kérsz egy italt?

Konditerem

Luxusgyógyszertár

Hát ez a házfal?

Az éjszaka szerencsére nyugisan telt, legalább tudtam egy kicsit pihenni és másodpercekre még internet kapcsolat is volt.

A 22-es csapdája

- Így reggel újult erővel indulhattál az emigrációba.

- Még csavarogtam egy kicsit délelőtt, de rá kellett jönnöm, hogy Vientián nem az a város, ahova érdemes turistaként elmenni. Nincs benne se szép, se izgalmas. Egy két olyan fotót tudtam csak készíteni, ami szebb dolgokat is megmutat.

Mekong folyó

Szerencsére Magyarország is rajta van.

Kora délután aztán visszasétáltam a vízumért. Fél óra alatt már végeztem is, itt legalább minden simán ment. Így már volt 1 db laoszi és 2 darab thai vízumom az útlevelemben.

Itt már a thai vízumra várok

Laoszi vízum 45 + 1 dollárért

Visszamentem a hostelbe és akkor döbbentem rá, hogy fogalmam sincs, hogy ki és mikor fog értem jönni, hogy visszavigyen Chiang Mai-ba.

- Hívtad a sofőrt?

- Persze hogy hívtam, de a szám amit adott nem csörgött ki. Nem tehettem mást, elkunyeráltam az egyik vendég mobilját és arról is próbálkoztam, mire végre sikerült elérnem. Csak abban tudtam bízni, hogy meg is értette az ember, hogy ki vagyok és hogy hol tartózkodom.

Itt vagyok! Én vagyok!

- Továbbra is minden a hatalmas szervezettségről tanúskodik. Izgultál?

- Én ha kell gyalog is elindultam volna, bár az a 800 km hazáig azért húzós lett volna. J De végül minden működött és a „buszmen” felnyalábolt a Funky Monkey-ból, hogy megkezdődhessen a soha véget nem érő utazás hazáig.

- Ezt most hány különböző busszal sikerült megoldani?

-  Hát nem eggyel! J Az elsővel elmentünk a laoszi határig. Ott kicsekkoltunk az országból. Persze ezt sem adták ingyen. Ahhoz, hogy kiléphessünk adnunk kellett a határőrnek 40 bathot. Már meg sem lepődtem. Itt újra buszra szálltunk, ezzel indultunk neki a senki földjének a Barátság hídon. Annyian voltunk a buszon, hogy az ajtókat be se lehetett csukni, fürtökben csüngtünk még a busz oldalán is. Begurultunk a thai határhoz, ahol újra papírokat kellett töltögetnünk és természetesen megint egy újabb buszra szálltunk, de végre ismét thai földre léptem és már csak 12 óra út várt rám hazáig.

Kilépsz? 40 bath lesz!

Újra a Barátság hídon.

Végre Thaiföldön.

- Ez a menet már könnyű volt?

- Hát ahogy vesszük. Este 10-re már harmadszorra tévedtünk el a szakképzett sofőrünkkel, ami elég idegesítő volt. Szerencsétlen ember mindig kiszállt a buszból és kérdezgette, hogy merre kell menni, mi meg erre az ürgére voltunk rábízva. Végül aztán pályára álltunk és hajnali 6-ra le lettünk szállítva Chiang-ba. Az egyik pihenőnél próbáltam a város térképén megmutatni neki, hogy hol szeretnék majd kiszállni a buszból, de hamar rájöttem, hogy nem tud térképet olvasni, így nem fáradtam tovább és ott szálltam ki szombat reggel a buszból, ahol szerda este beszálltam.

Chiang Mai-i hajnal.

- Tanulság? Konklúzió?

- Ez itt Ázsia és ezzel most mindent elmondtam. J

Bónusz kép: A lábam Laosz után. (Legalább szaga nem volt :-))