SHAKE IT UP, azaz indul a suli

Kontinensváltásunk egyik nagyon fontos feltétele az volt, hogy a gyermek továbbra is megfelelő képzés mellett élhesse az életét, azaz találjunk számára egy minden igényt kielégítő iskolát Ázsiában. Ismerve Tamarát tudtam, hogy semmilyen nehézséget nem jelent számára, hogy  idegen környezetben, ismeretlen emberek között kell megtalálnia a helyét, így nagy lelkesedéssel és még annál is nagyobb röhögéssel ért véget a beiratkozás.

Kiválasztottam egy nemzetközi iskolát, ahol a föld minden részéről érkező, 1000 színes nyelvet beszélő iskolások töltik meg a pálmafák árnyékában álló, játszóteres, uszodás iskolaépület színes tantermeit. Nagyon-nagyon jó érzésekkel telve sétáltunk körbe az épületben. Imádom, hogy mindenki kedves, mosolygós, illedelmes. Ilyen környezetben egyszerűen TE sem tudsz másképp viselkedni. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a pedagógusok nyitottak és elfogadóak legyenek a gyerekekkel, mert olyan sok ország tradíciója és kultúrája egyesül itt egy pontban, egy épületben, hogy megfelelő hozzáállás nélkül, hamar anarchikus hangulat alakulhatna ki. A gyermekek olyan szenzorokkal bírnak születésüktől egy bizonyos ideig, ami csalhatatlanul tudatja velük a valóságot. Nem gondolkoznak a dolgokon, hanem szimplán érzik a világot maguk körül. Ezt a szenzort gyalulja módszeresen a fejlett nyugati társadalom, hogy a palánták minél hamarabb engedelmes humán egységként funkcionáljanak, lehetőleg a legkevesebb egyéni akarattal, kreativitással, döntésképességgel. Tapasztalat és statisztika is egyben, hogy minél alkalmazkodóbb egy gyermek, annál kevésbé lesz sikeres felnőtt. Az alkalmazkodás szerintem egy hamis biztonságérzet, a felnőtt társadalom felé irányuló megfelelni akarás. Boldog és sikeres ember nagyobb eséllyel válhat valakiből, ha önmaga elvárásaihoz alkalmazkodik, mert a másnak történő megfelelés által kapott boldogságérzet, megint csak hamis, hiszen nem az egyénről szól, hanem külső tényezőtől generált.

Szóval a suli ezen a területen igazán kecsegtető alternatívákat kínált, így hát beírattam Tamarát.

Ígérem most jön a vicces rész! Nem lesz több szociálpszichológia. :-)

Az épület körbejárása után az iskola vezetőjének a szobájába sétáltunk, hogy a további részletekről egyeztessünk. Kellemes, barátságos környezet, a szoba egyik oldalán majdnem végig üvegfallal, a folyosón pedig nyüzsgő emberekkel. Belépünk a szobába és hellyel kínálnak. Az iskolavezető leül az íróasztal egyik oldalára. Odalépek a nagy gurulós fotelhez, hogy beleüljek... A fotel kigurul alólam és hatalmas robajjal elvágódok a földön, miközben az igazgató asztalát markolom és rántom magamra. Hanyatt fekszem a földön. Kinyitom a szemem. Rohadt nagy csend van. Mindenki engem bámul. Kitör belőlem a fékezhetetlen röhögés. Nem mernek velem röhögni. Fekszem a földön és nem bírom abbahagyni. Fulladozva, kapálózva röhögök. Átfut az agyamon, hogy ez vér ciki, fel kéne állni. Ekkor Tamara rám veti magát a földön. Azt ugyan látja, hogy röhögök, de közben érzi a bennem feszülő kínt is, így rajtam fekve sírva fakad. A helyzetet már nem lehet fokozni. Totál égés. Feltápászkodunk. Az emberek rendkívül tapintatos módon úgy tesznek, mintha semmi se történt volna. Észrevétlenül kicserélik a széket egy nem gurulós fajtára. ÁJEM OKÉ, ÁJEM OKÉ kijelentésekkel próbálom oldani a feszültséget, de nem bírok magammal. Lónyerítésre hasonlító, belülről feltörő röhögéshullámok törnek rám, melyeket köhögésnek álcázok, viszonylag kevés sikerrel. Pár perc alatt végzünk, mindenki érzi, hogy ez nem az a helyzet, amikor az iskola napirendjéről fogunk csacsogni. Beülünk a kocsiba. 10 percig spriccel a szememből a könny, nem bírok vezetni.

Elkezdődött a suli. Tamara itteni időszámítás szerint harmadikos lett. Imádja. Reggel beül az iskolabuszba és úgy távozik.

Délutánra 100 új angol szóval a birtokában tér haza, de persze engem is folyamatosan vizsgáztat a thai szavakkal. Pont két hónap kellett neki, hogy lehagyjon a thai tanulásban. Már simán kommunikációba bonyolódik a thai szomszédunkkal. Irigylem. A világ legtermészetesebb módján éli meg, hogy minden megváltozott körülötte. Nem kérdez, nem aggódik, nem filozofál, csak élvezi. Éli az életét, megtapasztalja ezt a különleges világot és remélem magába szívja az összes jót és értékeset, amire szüksége lesz majd a további életében.

Első nap az iskolában

Az étlap