FEVER, azaz víziók, álmok és rémálmok

Elindulásunk óta meghatározhatatlan mennyiségű élménytenger részesei voltunk. Hatalmas kaland, szédítő tempó, őrült zsongás. Nem pihentünk rendesen, nem ettünk eleget, mert annyi új és izgalmas dolog történt velünk, hogy nem is tudtunk igazán magunkra figyelni.

1 hét után december 14-én este ért véget a Bangkoki küldetésünk. Megvettük a jegyünket Koh Tao-ra, egy közép-thaiföldi kis mini szigetre, ami mindössze 21 km2, de a szépsége igazán lenyűgöző. Nagyon vártuk az indulást és nem csak a természet varázsa hívott minket, de időközben még Magyarországról megismerkedtünk egy kalandvágyó párral, akik ezen a szigeten élnek és nagyon örültünk, hogy végre személyesen is találkozhatunk velük. Timi és Attila lesznek a vendéglátóink néhány napig, ezen a paradicsomi kis földdarabon, ami egyébként a világ egyik legvonzóbb búvárkodó helye is egyben.

Rengeteg cuccal érkeztünk Thaiföldre, ami persze teljesen felesleges, de egy jól felépített fogyasztói társadalomból ezt nehéz volt megítélni. Valamilyen csoda folytán képesek voltunk a szállodában mindent visszagyömöszölni a bőröndökbe és kezdetét vette a 14 órás utazás, amihez foghatót még soha nem éltem át.

Iszonyatosan nagy hőség volt Bangkokban. A buszhoz 80 kg csomaggal indultunk el fáradtan, éhesen, ingerülten a ránk váró hosszú úttól. Mire elértük a gyülekezőt, éreztem, hogy a testem nem tudja tovább tolerálni a megpróbáltatásokat és egyre gyengébb leszek. Másfél órát vártunk az indulásra, mert Thaiföldön minden így zajlik, egy levegőtlen belvárosi utcán ácsorogva, ahol hol a hányingerrel, hol az ájulással küzdöttem. Az utolsó pillanatban sikerült felküzdenem magam a buszra és lerogyva a koszos, büdös ülésre a szervezetem megadta magát. Hol elvesztettem az eszméletem, hol iszonyatos tempóban tekert a szívem, dübörögve készült kiugrani a mellkasomon át. Valami valószerűtlen lázálomban lebegtem órákon át, ahol ezernyi vízió költözött az elmémbe. A légkondícionáló fagyos levegője ömlött a csuromvizes testemre, megfagyasztva az arcomon a lecsorduló izzadtságcseppeket. A feszültségtől a szám apró sebekből vérzett, ahogy a fogaimmal haraptam az ajkaimat. Éreztem a vér ízét a számban, a dohos takaró szagát az orromban. Fájt a létezés, kín volt minden perc megélése. Hol remegve bújtam a takaró alá, hol elkeseredetten téptem magamról a ruhát, hogy a fagyos levegő lehűthesse perzselő testemet. A víziók olyan valóságosan mutatták magukat, hogy nem tudtam eldönteni, melyik térben, melyik időben élem meg mindezt. Robogtunk a vaksötét éjszakában és a lényem találkozott önmagammal. Kettő volt belőlem néhány pillanatig és önmagamat vigasztaltam. Találkoztam Tamarával és olyan mély fájdalom járt át, hogy újra elvesztettem az eszméletemet. Soha ekkora lelki gyötrődést nem tapasztaltam még meg. Soha életemben nem fájt még így semmi, mint az, hogy a gyermekem nincs velem. Elementáris erővel taposta a felismerés súlya a szívemet, kiszorítva az ereimből az éltető oxigént, megakadályozva, hogy zihálásom alatt, akár egy másodpercnyi megnyugvásra leljek. Többször láttam anyukám szomorú barna szemeit, ahogy beleégnek a tudatomba, százszorosan megéltem az érzést, a fájdalmat, a féltést, amit ő érezhetett, amikor utamra engedett a reptéren és utoljára rám nézett. Aztán hirtelen kívülről láttam magam, ahogy Ádámmal szeretkezünk, érzetem a vágyat, az izgalmat, a lángoló szenvedélyt, ezerszer mélyebben élve meg a vágy keltette katarzist, mint ahogy ez valaha is lehetséges volt. Zuhantam, repültem, fuldokolva úsztam és vergődtem, majd öleltelek egyszerre mindnyájatokat magamhoz, akiket szeretek, akik fontosak vagytok nekem. Közben Wáhl Kriszta barátnőmet kerestem a térben, nyüszítve könyörögve neki, hogy vigyen ki „innen”, mert belehalok, ha még egy másodpercig mindezt meg kell élnem.

Nem tudom, hogy mi történt velem. Olyan tapasztalás volt ez, ami talán többé nem történhet meg. Mikor magamhoz tértem rettenetesen fájt a fejem és éreztem, ahogy jéghideg combjaimon végigcsorog a meleg vér. Hajnali 3 óra volt. Chumpon-ban voltunk.  4 óránk volt még a hajó érkeztéig. Felpakoltak minket egy marhaszállító vagonra és elindultunk a forró éjszakába a kikötő felé. Kiengedtem az izzadtságtól csöpögő hajamat és hagytam, hogy a szél szárazra fújja.

Megnyugodtam. Hirtelen elrepült az a temérdek feszültség, ami az elmúlt fél évben rétegről rétegre rakódott belém. Boldogan cipeltem magammal a temérdek csomagot a kompra. Csodálatos borongós meleg hajnal volt. Kiálltam a fedélzetre és hagytam, hogy a szitáló eső és a permetszerű tengervíz újra eláztasson. Már csak a tenger sós ízét éreztem a számban és a boldogságot a szívemben és a lelkemben, ahogy a végtelen tengert szemléltem.

Reggel 10 órakor kikötöttünk Koh Tao-n. Gyönyörű, színes csoda, tele pálmaerdőkkel, hegyekkel, völgyekkel, fehér homokos partokkal, amiket megállíthatatlanul most a türkizkék víz.

Bárcsak itt lehetnétek Ti is! Bárcsak láthatnátok!