LOVE IS ALL AROUND, azaz Tamara, Ágó és Ádám

Mikor Thaiföldre érkeztem, hatalmas szabadságot éreztem magamban. Fel sem tudtam fogni, hogy mekkora élmény volt kötetlenül belevágni az ismeretlenbe. Egész életemben gyűlöltem a szabályokat, fullasztottak a kötelező helyzetek és gondolkodás nélkül lázadtam fel minden olyan dolog ellen, ami akarattal tett irányokat az életembe. Nem érdekeltek a konvenciók, a társadalmi elvárások. Azt gondoltam, hogy tisztességes hozzáállással mindent meg tudok oldani, még akkor is, ha ez nem illik bele semmi fajta sablonba. Aztán 2004-ben megszületett Tamara...

Talán csak az ittlétem első pár napja telt lángoló boldogsággal, mielőtt újra vágyni kezdtem azt a kötöttséget, amit Tamara iránt érzett szeretetem és felelősségérzetem alakított ki az elmúlt 9 évben. Az anya-gyermek kapcsolat olyan sziklaszilárd és feltétlen, hogy a mindennapokban talán nem is gondolkozunk el, milyen hatalmas teret kér az életünkből. 6 hét alatt, amíg megteremtettem a thai létünk alapjait, folyamatos küzdelemben voltam magammal, hogy a szívfacsaró hiányérzetet és a kényelmes kötetlenséget harmóniába tudjam hozni. Eközben Tamara hol őrülten dühös volt rám, hol csak egyszerűen dorombolt a skype-on, mint egy bébi cica, amikor beszélgettünk. Csodálatos volt megélni ezeket az érzéseket, mert világossá és tisztává tették számomra mindazt, aminek nem biztos, hogy jelentőséget tulajdonítottam volna, ha nem tolja az orrom elé az élet ilyen durva erővel.

Ádám érkezése az életembe sorsszerű volt. Rajta keresztül újra megtalálhattam magamban valamit, amivel olyan régóta nem találkoztam. Érkezésével igazolta bennem, hogy indulnom kell, biztossá tette nekem a változás megélésének fontosságát. Tudtam, hogy ha így van megírva a sors nagykönyvében, akkor 12 000 km távolság nem lehet akadály közöttünk. Nyugodt szívvel szálltam fel a gépre Budapesten, mert éreztem, hogy az éppen akkor alakuló kezdetek, őrült folytatásként segítenek majd minden thaiföldi napomon. Minden létező lehetőséget kihasználtunk, hogy időt töltsünk egymással. Hosszú órákat beszélgettünk naponta, úgy hogy én a trópusi napon feküdtem, amíg az ő arcába a hó szállingózott, én a sötét éjszakába burkolóztam, amíg ő a nap fényében fürdött, én az idegen ázsiai emberek szeméből láttam a saját boldogságom visszacsillanását, amíg ő az ismerős emberhalmaztól kapta a visszaigazolásokat. Lépésről lépésre jött közelebb hozzám egy helyben állva is.

Aztán elérkezett a nap, amikor felszálltak a gépre és elindultak Chiang Mai-ba, hogy magukkal együtt elhozzák ide azt a töménytelen érzést, amit heteken át együtt tettünk a hatalmasabbnál is hatalmasabbá.

Az utolsó néhány óra volt a legnehezebb. Mikor már Bangkokban voltak tudtam, hogy alig 3 óra és újra együtt lehetünk. Ez volt talán legintenzívebb érzés, a hosszú várakozás alatt. Aztán végül leszállt velük a gép Don Mueang repteréről Chiang Mai-ba, megölelhettük egymást és újra összeolvadhattak az energiáink, kitolva az érzéseinket az ismeretlen határok felé.

Nincs véletlen, nincs szerencse, nincs jó és rossz. Egy dolog van csupán a sors, ami ebben a pillanatban észak-Thaiföldön tartja a maréknyi kis csapatunkat. A sors azonban igazán kegyes hozzánk és ezért én nagyon hálás vagyok NEKI.